Jelen és jövő

Ki kell tenni, le kell tenni, ami feszít. Minden egyes porcikámban érzem, hogy ki akar törni. Felszaporodott. Egy idegen világban élek, idegen emberek, idegen sorsok. Kényszer, menekülnöm kéne, de nem is megy, meg jó is belesüppedni a langyos mocsárba.
Csapkodom magam körül a sarat. Néha átlépnek felettem a kisebb hullámok, de most már úgy érzem, egyre inkább tiszta marad az ég. A gyönyörű kék ég, a madarakkal, a szabadsággal. Mert az lesz. Eljön, tudom. És majd onnan nézek vissza a mocsárlakókra. Ahogy egyen színükkel, egyen mozgásukkal egymást húzzák vissza a feneketlen semmibe. Aki menekülni akar, beszennyezik. - Most már közénk tartozol!

De én már nem! Próbálták, próbálják, de én már több vagyok. Nemsoká kilépek, és meghagyom nekik az üres életterüket.

Diótörés közben

"Pataky Attilát állítólag egyszer elvitték az UFÓ-k. De visszahozták, mert nekik sem kellett..."

Kezdésnek...

Ez az élet nagy körforgása: az antilop füvet eszik, az oroszlán antilopot, az ember lelövi az oroszlánt, aztán kiteszi a fejét trófeaként a falra, és közben füvet szív.